Játsszon-e a NATO nagyobb politikai szerepet?

Espen Barth Eide a osloi norvég Nemzetközi Ügyek Intézete Nemzetközi Politikai Osztályának igazgatója.

-

Frédéric Bozo a Nantes-i Egyetem professzora, és a párizsi L’Institut français des relations internationales (Francia Nemzetközi Kapcsolatok Intézete) transzatlanti kapcsolatokra szakosodott vezető kutató munkatársa.

Kedves Frédéric,

-

Most, hogy az Irak feletti transzatlanti drámát láthatóan mögöttünk hagytuk, itt az ideje a nyugodt vitának Európa és Észak-Amerika jövőbeli viszonyáról, és azon belül a NATO szerepéről. Gerhard Schröder német kancellár megjegyzései a februári müncheni Wehrkunde - konferencián és az azt követő kommentárok az Atlanti-óceán mindkét oldaláról nyíltan vetették fel a kérdést, hogy miről szól is ma a transzatlanti szövetség. Ez jó dolog, mert mindenkinek érdeke, hogy ez a vita átlátható, messzire ható és konstruktív legyen. A XXI.századi transzatlanti kapcsolatok egyértelműen különbözni fognak a XX.század második feléitől. De a “különböző” nem szükségszerűen jelent “rosszabbat”.

-

A NATO rendkívül sikeres szövetség, amely olyan identitás-válságba merült, amelyből aligha lábal ki egyhamar. Ez természetesen nem az első alkalom, hogy a Szövetség megkérdőjelezte létezésének logikai alapjait. Franciaország kivonulása a NATO integrált katonai szervezetéből 1966-ban hasonló nagy jelentőségű pillanat volt, amely egy évvel a Harmel Report On The Future Tasks of the Alliance (Harmel jelentés a Szövetség jövőbeli feladatairól) megszületéséhez vezetett. Tizenöt éve, a Varsói Szerződés és a Szovjetunió felbomlása vitát keltett arról, hogy szükség van-e még Európa és Észak-Amerika politikai-katonai összekapcsolódására. Ez a vita vezetett el ahhoz a döntéshez, hogy a Szövetség “kilép a területéről” (és nem pedig a létezésből): ennek eredményeként az 1990-es évek nagyobbik részében a Szövetség három nagy projektben vett részt a politikai és katonai szféra metszéspontjain. Ezek békefenntartó és béke-kikényszerítő küldetések voltak a Balkánon, számos közép-és kelet-európai ország felkészítése a NATO-tagságra, és – ennek folyományaként – a transzatlanti közösségre, valamint az Oroszországban zajló eseményekre adott összehangolt válaszhoz fórum biztosítása. A folyamatos biztonsági garanciával együtt ez megfelelő választ adott a “miért kell a NATO” kérdésre több mint egy évtizedig. Meg kell jegyezni azonban, hogy mindhárom projekt közvetlenül az európai kontinenshez kapcsolódott, miközben az USA továbbra is az európai biztonság területére összpontosította figyelmét.

-

A hidegháború végénél fokozottabban ezért a szeptember 11-e utáni világ volt az, ami megkérdőjelezte a NATO célját. Ez az afgán hadjárattal kezdődött, habár nem azért, mert bármilyen nézeteltérés lett volna a NATO-n belül. Valóban, pont ellenkezőleg, ahogy a francia napilap, a Le Monde fogalmazta meg: akkor “mind amerikaiak” voltunk. A problémát inkább a jelentéktelenség érzése okozta. Habár a NATO szeptember 11-ére válaszul először léptette életbe az 5. cikkelyt, az amerikaiak által hangoztatott “a küldetés határozza meg a koalíciót” elv pont az ellenkezője volt annak, amit az európai atlantisták hallani szerettek volna. Csaknem két évbe telt a NATO számára, hogy nagyobb mértékben elkötelezze magát Afganisztánban. Ezt követte az iraki válság, és a mély nézetkülönbség mind a NATO Törökország védelmében betöltött szerepét, mint magának a háborúnak a legitimitását illetően.

A vita hangneme azóta radikálisan megváltozott. Sem Washington, sem az európai fővárosok bármelyike nem kívánja újra átélni az elmúlt két-három év élményeit. George W. Bush elnök és Condoleezza Rice külügyminiszter közelmúltban tett európai látogatása – valamint a fogadtatás, amelyben részesültek – az egység és elkötelezettség demonstrálására irányuló kölcsönös óhajt szimbolizálta. De a jó szándék kifejezésein túl az új “konszenzus” részletei továbbra is tisztázatlanok.

Nézetem szerint napjain kihívása kettős jellegű: először is, realista értékelést kell készíteni az Szövetség szerepéről az új politikai körülmények között, másodszor pedig a Szövetséget újra kell politizálni, ahelyett, hogy hagyjuk azt egy katonai “játékdoboznál” alig valamivel többé sorvadni.

A Szövetségnek újra azokról a jelentős kérdésekről szóló nyílt párbeszéd fórumává kell válni, amelyekben szerepet kell vállalnia

A NATO szerepe kiértékelésének kiindulópontja az a felismerés, hogy Európa politikai arculata gyökeresen megváltozott. Ma az Európai Unió önmaga jogán lép fel a nemzetközi biztonság szereplőjeként. Valóban, egy egyre ambiciózusabb Európa Unió jelenleg katonai képességekkel egészíti ki meglevő “puha-hatalmi” eszközkészletét. Számos jövőbeli transzatlanti vitára csak azért kerül majd sor az Európai Unió és az Egyesült Államok között, mert a napirendnek szélesebb körűnek kell lennie, mint amelyet a NATO klasszikusabb biztonsági fóruma biztosít. A jelenlegi nemzetközi napirenden szereplő számos kulcsfontosságú kérdés – Irán állítólagos nukleáris ambícióinak megfékezése, a Kínával szembeni fegyverszállítási embargó megszüntetésére vonatkozó tervek és Afrika megsegítésének szükségessége, hogy kiemelkedhessen számos összetett válságából – többoldalú megközelítést igényel. Az atlantistáknak abba kellene hagyniuk ennek a helytelenítését. Kudarcra vannak ítélve azok a kísérletek, amelyek megpróbálják a NATO-t felhasználni az Európai Unió politikai ambícióinak akadályozására. Az Európai Unió politikai fejlődésének ösztönzése, a NATO-val való színes biztonsági partnerség kimunkálása mellett – ez jelenti a követendő utat. A NATO számára továbbra is sok teendő marad. A Szövetség marad a leglogikusabb fóruma mindannak, ami a katonai eszközök koordinálásától a Nyugat két fő tartóoszlopa közötti, általános biztonsági kihívásokról szóló stratégiai vitáig terjed. Sőt mi több, törekednie is kell arra, hogy ez így maradjon, felismerve, hogy ez a Szövetség hozzájárulása egy szélesebb körű transzatlanti biztonsági architektúrához.

Ez a “NATO” újrapolitizálását igényli. A Szövetségnek újra az olyan jelentős kérdésekről szóló nyílt párbeszéd fórumává kell válni, amelyekben szerepet kell vállalnia. Sürgős szükség van az őszinte transzatlanti párbeszédre arról, hogy hogyan kezelendő a terrorizmus például, mert a szövetségesek eltérő perspektívákkal rendelkeznek az erre a közös kihívásra adandó válasz mikéntjéről. A NATO valószínűleg továbbra is aktív marad olyan helyeken, mint Afganisztán és Koszovó, és továbbra is biztosítja a katonai erőt a jövőbeli többoldalú béke-kikényszerítő erőfeszítésekhez. Az, hogy hol vállaljon szerepet és ezt hogyan tegye, ellentmondásosnak bizonyulhat. A döntéseknek ezért a jelenlegihez képest szélesebb körű politikai konszenzuson kell alapulnia a Szövetségen belül. És ahol a Szövetség adja a szélesebb nemzetközi béke-építő erőfeszítések katonai gerincét, ott jobban kapcsolódnia kell az e szituációk politikai jövőjéhez kapcsolódó általános politikai folyamatokhoz. Ez úgyszintén egy politikusabb NATO-t és más szervezetekkel való fokozott együttműködést igényel, beleértve az Egyesült Nemzeteket is.

A NATO számára a kihívás nem pusztán a túlélés – valójában senki sem sugallja azt, hogy meg kellene szűnnie -, hanem hogy kulcsszereplő maradjon, kulcsfontosságú fórum azon a területen, amelyen már annyira hatékonynak bizonyult. De csak akkor marad hatékony, ha a szövetségesek közös politikai egyetértést alakítanak ki szerepéről. Nincs olyan közös ellenség, amely felválthatná a kommunizmus vagy a Szovjetunió fenyegetését. A “terrorizmus” nem felel meg erre a célra. Ehelyett a Szövetség ma a “Nyugat” fennmaradó jelentőségét fejezeti ki a nemzetközi biztonság terén. Egy megújult transzatlanti politikai fórumban azonban továbbra nézeteltérésekre kell számítanunk. A kihívás az, hogy ne tegyünk úgy, mintha a nézetkülönbségek nem is léteznének, hanem nézzünk velük szembe.

Üdvözlettel,

Espen

Kedves Espen,

Mindössze két évvel ezelőtt, amikor készülődőben volt iraki háború, a NATO ütközési pályán haladt. Az országok egyik csoportja, élén az Egyesült Királysággal és az Egyesült Államokkal, a másik csoportot, amelyet Franciaország és Németország vezetett, azzal gyanúsította, hogy elárulják a kollektív védelmi kötelezettséget, amely a Szövetség alapja. A kérdés, ahogy mindannyian emlékszünk, Törökország védelme volt. Az utóbbi csoport azzal vádolta az előbbit, hogy megsemmisítik a kollektív biztonságnak azokat az alapjait, amelyekre maga a Szövetség épült. A problémát természetesen az jelentette, hogy az előbbi hajlandó volt az ENSZ Biztonsági Tanács felhatalmazása nélkül háborút indítani. A Szövetség életképessége és a transzatlanti kapcsolatok jövője forgott kockán.

-

Kétségtelen, a NATO kilábalt ebből a válságból. A 2004. júniusi isztambuli csúcstalálkozóra a sebek lényegében begyógyultak. Mégis, a korábbi NATO válságoktól eltérően az Iraki ügy nem vezetett – legalább eddig – egy új kezdethez, mint amilyen volt például a Harmel-jelentés Franciaországnak az integrált katonai szervezetből való kivonulása után. Ehelyett a Szövetség, úgy tűnik, jelenleg vérszegénységben szenved. A tünetek mindenki számára nyilvánvalók. A NATO azért küzd, hogy meggyőzze a Szövetségeseket, teljesítsék haderők terén tett kötelezettségvállalásukat mind az ISAF, mind pedig az iraki haderők kiképzése tekintetében. A Szövetség szerepe a szélesebb Közel-Kelet kezdeményezésben alig több, mint szólam. Végül, és talán ez még komolyabb, Gerhard Schröder szavaival: a Szövetség többé nem “az elsődleges helyszín”, ahol a tagok “megtárgyalják és egyeztetik stratégiáikat”.

Ha semmit sem teszünk, akkor a vérszegénység azzal fenyeget, hogy valami súlyosabbá fajuk, ami – bizonyos idő elteltével – végezetül halálhoz vezet. Mivel senki sem kívánja, hogy a Szövetség a semmibe tűnjön – legkevésbé a franciák, akik a legelkötelezettebb tagok közé tartoznak, amikor a NATO Reagáló Erőhöz való hozzájárulásról, vagy a katonai szervezetben magas rangú tisztek kulcspozícióba való kinevezéséről van szó – valamit tenni kell.

-

Tehát az átpolitizálás lenne, ahogy Te és mások javasolják, a megfelelő orvosság és egy politikusabb szerep a NATO számára új életet lehelne a Szövetségbe? A NATO történelmének tanulmányozása az sugallja, hogy akár ez is lehetne az előrevezető út. A múltban, a kulcsfontosságú pillanatokban, a NATO átpolitizálása megadta a választ egy-egy lappangó betegségre vagy akut válságra. A Harmel-jelentésen kívül még emlékezetünkben él a Report of the Three Wise Men (A három bölcs jelentése) az 1956-os szuezi válság után. Mindkét esetben a NATO “politikusabbá” tételéről volt szó, a gyengélkedő legitimitás megerősítésére és a belső kohézió fokozására. Nemrégiben a NATO sikeres megújulása az 1990-es években azon az elképzelésen alapult, hogy a szovjet fenyegetés hiányában a Szövetségnek politikusabbnak kell lennie, hogy kompenzálja hanyatló katonai indokoltságát. Lényegében, mivel a NATO-nak többé nem kellett felkészülnie Európa védelmére, további létezését azzal igazolta, hogy szélesebb szerepkört vállalt az európai biztonság, és így a kontinens hidegháború utáni stabilitásához való hozzájárulás terén.

Ez, úgy tűnt, működik és az 1990-es évek közepére a NATO, amelyről sokan feltételezték, hogy lassan elenyészik a hidegháború után, ismét virágzott és az európai biztonság sarokpillérének állította be magát. Mégis vetni kell egy közelebbi pillantást arra, hogy mi tette lehetővé ezt a váratlan újjáéledést. 1995. őszéig a NATO “új” biztonsági küldetéseinek fontossága, és tágabb értelemben jövője, mint életteli szövetségé nagyon is kérdéses volt megosztottságának és a jugoszláv felbomlás háborúinál tanúsított tétlensége tükrében. Valóban, a Szövetség igénye az euró-atlanti biztonságban betöltött központi helyre csak akkor vált biztossá, amikor a NATO beavatkozott Bosznia és Hercegovinában, majd felvonultatta a Végrehajtó Haderőt (IFOR) a békefolyamat felügyeletére. Ezen kívül ezt a pozíciót három évvel később a koszovói beavatkozás is megerősítette.

Nekem úgy tűnik, a lényeg az, hogy a NATO jövője csak akkor volt biztosított, amikor a szövetségesek demonstrálták, folyamatos életképességét, mint katonai eszközét egy új stratégiai környezetben, a nem 5. cikkely szerinti területen kívüli szükséghelyzetek kezelésénél. Ennek igazolása nélkül abban az időben a NATO-nak a szervezet “átpolitizálása” révén történő megfiatalítása egyszerűen vitafórum létrehozását eredményezte volna.

Ma a probléma a NATO-val az, hogy hasznossága vagy legalábbis központi jellege, különösen katonai szempontból, nem tűnik magától értetődőnek tagjai számára. Ennek kétféle magyarázata van. Az első legkevésbé sem új. Az Egyesült Államok többé nem tekinti a NATO-t a katonai műveletek levezetéséhez választandó intézménynek, még USA vezetés alatt sem. Ez egyértelmű a koszovói hadjárat óta, amely olyan tapasztalat volt, amelyet az USA katonasága nem élvezett. Ahogy Washington félresöpörte a szövetséges támogatási ajánlatokat az afgán hadjárat során 2001. őszén, igazolta a dolgok ilyetén állását.

A Szövetség igénye az euró-atlanti biztonságban betöltött központi helyre csak akkor vált biztossá, amikor a NATO beavatkozott Bosznia és Hercegovinában, majd felvonultatta a Végrehajtó Haderőt (IFOR) a békefolyamat felügyeletére.

A második tényező lassan alakul ki és nagymértékben az első következménye. Az európaiak egyre inkább vonakodnak elkötelezni haderőket egy, az USA által uralt keretben, amelyben az Egyesült Államok maga alig köt le erőket, ahogy ezt Afganisztánban az ISAF is szemléltette. Ezért buzgalmuk, hogy az Európai Uniót a műveletek végrehajtására szóba jövő első lehetőséggé erősítsék, és hogy átvegyék a vezetést a volt Jugoszláv Macedón Tagköztársaságban* Bosznia és Hercegovinában, és előbb-utóbb Koszovóban is.

Ha a jelenlegi trend folytatódik, akkor a NATO azt kockáztatja, hogy üres vázzá válik, mert többé nem felel meg a transzatlanti viszony kialakuló szerkezetének, amely az USA Európától való elszakadásából és Európa új politikai-stratégiai rámenősségéből fakad. Ez természetesen borzasztóan rossz lenne. A NATO-ra továbbra is szükség van, ha másért nem is, hanem mert az amerikaiaknak és az európaiaknak katonailag szükségük van egymásra. Az európaiaknak továbbra is szükségük van az USA védelmére, habár kevésbé, mint korábba, és határozottan igénylik az USA támogatását, olyan nagy igénybevételt jelentő katonai műveleteknél, mint Berlin-Plusz típusú megállapodások alapján Bosznia és Hercegovina esetében. Az Egyesült Államoknak szüksége van európai katonai emberállományára olyan békefenntartó műveleteknél, amelyekre vonatkozik lekötni erőit, mint például az ISAF esetében.

A végkövetkeztetés, nézetem szerint, egyszerű. Amíg a NATO jelenlegi konfigurációjában nem valószínű, hogy bármelyik államcsoport számára vonzó keret maradna, bőséges tér és igény van átalakítására olyasmivé, amire valóban szükségünk van, azaz az Európai Unió és az Egyesült Államok közötti katonai kapcsolat fenntartásának és előmozdításának eszközévé. Tudatában vagyok annak, hogy ez radikális eltávolodást igényel a szövetségbeli régi típusú gondolkodástól De meggyőződésem, hogy ha nem gondolunk ki komolyan módokat arra, hogy összeegyeztessük a NATO-t az EU-USA kapcsolatok új realitásával, akkor el fog tűnni lassan, helyrehozhatatlan kárt okozva a szélesebb értelemben vett transzatlanti közösségnek. Nem a NATO politizálása a kérdés és az alig jelent többet üres szólamnál, kivéve, ha lenyúlunk az alapokig és így a Szövetséget ismét az Amerika és Európa közötti stratégia egyeztetés színterévé tesszük. Ez viszont az EU-USA kapcsolat működésének beindítását jelenti, különösen katonai szempontokból.

Üdvözlettel,

Frédéric

Kedves Frédéric

-

A közelmúlt történetéről és a jelenlegi helyzetről alkotott elemzésünk nagymértékben megegyezik. Mindketten hisszük, hogy a Szövetségnek össze kell békülnie az EU-USA viszony új realitásával. Abban is egyetértünk, hogy a NATO-nak továbbra is létcélja sarkalatos elemének kell tekintenie az Európa és az Egyesült Államok közötti katonai kapcsolatot. Végül is, egy katonai szövetség katonai feladat nélkül aligha tartható fenn.

Ahol úgy tűnik, véleményünk eltér, az a következtetés: hogy vajon az “újrapolitizálás” e az előre mutató út. Láthatóan úgy véled, ez nem több üres szólamnál, és hogy amire szükség van, az a “stratégiai koordináció Amerika és Európa között” és “az Európai Unió és az Egyesült Államok közötti katonai kapcsolat fenntartását és előmozdítását szolgáló eszköz”.

Én viszont arra akarok kilyukadni, hogy nem hiszem: egy “tisztán” katonai kapcsolat fenntartható idővel erős politikai támogatottság nélkül – és ez a politikai támogatottság nem alakul ki önmagától. Emlékeznünk kell arra, hogy a transzatlanti politikai összetartás kulcsfontosságú– habár gyakran hallgatólagos – volt végig hidegháború egész ideje alatt. Mind a nyugat-európai, mind az észak-amerikai szövetségesek egyetértettek az érzékelt szovjet fenyegetés elrettentésébe, és abban is egyetértettek, hogy egy amerikai elkötelezettség Európa iránt stabilizáló hatású jóval egy közös fenyegetés fennállásán túl. Valóban, az európai integráció projektjének sikerét, amely elvezetett az Európai Unióhoz ilyen megvilágításban kell szemlélni. A transzatlanti biztonsági partnerség segített megteremteni a feltételeket Európa működő gazdasági integrációjához mivel a politikailag legbonyolultabb kérdések némelyikét máshol lehetett megvitatni. A NATO katonai szerepére koncentrálhatott, mert a folytonos közös fenyegetés által fenntartott politikai kohézió kezdettől fogva létezett. Ami hallgatólagos és általánosan elfogadott az olyan nyilvánvalóvá válik, hogy nincs szükség megismételni. Mégis, e közös céltudat nélkül mindenekelőtt nem létezne a NATO. És még is, amikor nézeteltérés alakult ki a hidegháború során stratégiai választásokkal kapcsolatban, sikerült fenntartani az általános politikai összetartást a közös fenyegetés és közös cél érzékelése miatt.

A NATO-nak oly módon kell kiélesítenie politikai-katonai gépezetét, hogy mind a szövetségesek, mind a partnerek fontosnak ítéljék egy új évszázad kihívásai szempontjából.

Mára nemcsak túlléptünk a hidegháborún, hanem az átmeneti, hidegháború utáni időszakon is. Ami jócskán egyértelművé vált az elmúlt években az nem más, mint hogy a politikai összetartás Európa és az Egyesült Államok között nem tekinthető magától értetődőnek, és a nosztalgia önmagában nem tartja felszínen sokáig a Szövetséget. Ha a NATO túl akarja élni – amelyet remélek és hiszek -, akkor a helyes válasszá kell válnia napjaink, és nem a tegnap kihívásaira.

A katonai erő minden felhasználása, Karl Von Clausewitz szavaival élve, “a politika folytatás más eszközökkel”. Ez különösen igaz, ha olyan konfliktusokba való beavatkozásra kerül sor, amelyek nem jelentenek fenyegetést létünkre, hanem a beavatkozás inkább hosszú távú befektetés egy stabilabb rendbe. Közös cselekvést – mind a jelenleg Afganisztánban folyó műveletet – politikai egyetértésre kell alapozni azzal kapcsolatban, hogy mit próbálunk elérni és hol illik ez a tágabb képbe. Itt a NATO sok minden kínálhat. A csapatok rendelkezésre bocsátásáról szóló megegyezésen túl rendelkezik a katonai erőfeszítéshez egy kialakult politikai irányítási rendszerrel és egy olyan fórummal, amelyben az egymással ütköző véleményeknek hangot lehet adni, és konszenzust lehet építeni.

Az elkövetkező években a NATO-nak igazolnia kell, hogy több mint a “hajlandók koalíciója”. A koalíciók vonzók lehetnek a koalíció vezetője számára, legalábbis amíg vele tart valaki. De ahogy ezt az Egyesült Államok is felismeri Irakban, nem támaszkodhat hosszú távú csapat lekötésekre. Ezek jönnek és mennek, a politikai körülményektől függően. Az új partnerek számára a koalíciók problémásak, mivel jellemzően hiányzik belőlük egy “kiegyensúlyozott” politikai keret és így az egyet nem értés kifejezésének egyedüli módja a kilépés. Különösen kisebb országok számára a többnemzetiségű keretek sokkal vonzóbbak hosszú távon. A NATO – politikai szervezetén keresztül, illetve polgári főtitkárával és titkárságával – politikai ítéletet és irányítást biztosíthat, és módot arra, hogy a katonai hozzájárulás politikailag kapcsolódjon ahhoz a szélesebb körű erőfeszítéshez, amelyet támogatni próbál.

Ez nem történik meg önmagától. A NATO-nak oly módon kell kiélesítenie politikai-katonai gépezetét, hogy mind a szövetségesek, mind a partnerek fontosnak ítéljék egy új évszázad kihívásai szempontjából. Csak ekkor fogja egyesíteni az azonnal rendelkezésre álló katonai képességeket a politikai konszenzus létrehozásának magasabb szintű képességével.

Üdvözlettel,

Espen

Kedves Espen,

Egyetértek azzal, hogy a nagyon is szükséges a katonai kapcsolat Európa és az Egyesült Államok között, amelyet egy újjávarázsolt NATO-nak kell biztosítania nem lesz fenntartható “erős politikai támogatottság” nélkül. De a kérdés ekkor az: milyen intézményi keret alkalmas leginkább az ilyen politikai konszenzus előmozdítására? A hidegháború során a NATO vitathatatlanul a legmegfelelőbb intézményes fórum volt egy egyértelmű, közös fenyegetés léte miatt. A NATO politikai központi szerepe, más szavakkal, puszta katonai értékének folyománya volt.

Ma már nem ez a helyzet. Habár nem zárhatjuk ki, és nem is szabad teljesen kizárnunk olyan forgatókönyveket, amelyekben kollektíven kell küzdenünk egy létünkre irányuló fenyegetést jelentő külső ellenséggel szemben, ez többé nem lehet a NATO létének kiváltságos észérve. A terror elleni háború, más szavakkal, nem a hidegháború funkcionális megfelelője. Önmagában nem képes biztosítani a nyugati szövetséget összetartó kötőerőt, mert az amerikaiak és európaiak nem szükségszerűen értenek egyet a fenyegetés természetét, és a kezelésének módszereit és eszközeit illetően. Valójában gyakran nem értenek egyet. Ez az, ami miatt a Szövetség 2001. óta válságban van.

A NATO politizálása alig jelent többet üres szólamnál, kivéve ha lenyúlunk az alapokig

Kétségtelen, hogy a legtöbb szövetséges bizonnyal továbbra is a békefenntartó műveletekre, mint például az afganisztáni ISAF-ra úgy tekint, mint amiről a NATO katonai szerepének ez előre látható jövőben szólnia kellene. Ezért az ilyen műveletek politikai dimenziójának erősítése valóban ésszerű. De nagyon kétlem, hogy egy visszamaradó békefenntartó szerepkör a NATO számára, még ha politizált is, önmagában és önmagától képes lenne elvezetni egy új transzatlanti kapcsolathoz.

A Szövetség politikai alapjainak újrateremtéséhez úgy gondolom két, sokkal nagyobb kihívással kellene megbirkóznunk. Először is meg kell próbálnunk egyetértésre jutni az erő alkalmazásának feltételeiről olyan helyzetekben, amelyek nem tartoznak az önvédelem joga alá. A megelőző katonai akció legitimációjával – vagy jogosságával - kapcsolatos nézeteltérés volt az, ami hasadást okozott a Szövetségben Irak miatt.

Másodszor, meg kell próbálnunk közös egyetértést kovácsolni a demokrácia és a jogállamiság terjedését szolgáló módszerekről és eszközökről. Habár a célt illetően egyetértünk, az elérésének módjáról alkotott látomáson nem osztozunk. Mivel ez valószínűleg az amerikaiak és európaiak számára kiemelt téma marad, ahogy a Közel-Keleten nemrég történt események is jelzik, sürgősen megállapodásra kell jutnunk erről, ha komolyan gondoljuk a közös céltudat visszaállítását a Szövetségben, amely mellett helyesen szót emeltél.

Ezt nem érjük el rendelettel, vagy azzal, hogy az “átpolitizálást” a NATO napiparancsává tesszük. Ezt csak az Amerika és Európa közötti komoly, mélyre ható párbeszéddel valósíthatjuk meg. Mivel egy összetartó Európai Unió kialakulása olyan realitás, amely többé nem hagyható figyelmen kívül, alapvető, hogy a Szövetség megfiatalítása ne csak a NATO katonai apparátusának hozzáigazítását feltételezze az új helyzethez, hanem egy közvetlen stratégiai összeköttetés létrehozását a két fő alkotóelem között. Csak a transzatlanti kapcsolat működésének és az Amerika és Európa közötti kapcsolatban bekövetkezett strukturális változásnak az összeegyeztetésével leszünk olyan helyzetben, hogy visszaállítsuk a közös céltudatot, amely megalapoz egy fenntartható Szövetséget.

Üdvözlettel,

Frédéric

Kedves Frédéric,

-

Kezdettől fogva azzal érveltem, hogy a NATO-nak nincs más alternatívája, mint alkalmazkodni Európa gyorsan változó politikai arculatához. Ennek az átalakulásnak a középpontjában az Európai Unió, mint egyre összefogottabb nemzetközi szereplő felemelkedése áll. Már megállapodott “polgári” hatalomként most bizonyos katonai és válságkezelési képességekkel is rendelkezik, az Európai Biztonsági Stratégia pedig saját fogalmazású európai választ kínál az Egyesült Államok Nemzeti Biztonsági Stratégiájára . Ez a két játékos – az Európai Unió és az Egyesült Államok – adja a fő építőköveit annak, amit ma még mindig “Nyugatnak” hívunk.

A NATO újrapolitizálása inkább az új fenyegetésekről szóló stratégiai vitát jelenti, amely magán a NATO-n belül zajlik.

-

A véleményem az, hogy a NATO révén már rendelkezünk egy olyan szervezettel, amely politikai-katonai keretet biztosít ennek az átalakított transzatlanti partnerségnek, amely szintén kíván alternatívákat az ad-hoc “hajlandóak koalícióinak”. Ha a NATO teljes mértékben katonai szervezeteire összpontosítana, helyzete gyorsan egy puszta szabványügyi szervezetté épülne le. Számomra a NATO újrapolitizálása inkább az új fenyegetésekről, valamint a Szövetség által a béke-kikényszerítési és béke-építési feladatokban betöltött szerepről szóló stratégiai vitát, amely magán a NATO-n belül zajlik. Szeretném, ha a tagállamok a szervezetnek ezt a jellemzőjét sokkal komolyabban vennék, mint ahogy ezt a közelmúltban tették.

Üdvözlettel,

Espen

Kedves Espen,

A véleményünk nem áll messze egymástól, és ez reménnyel tölt el a Szövetség jövőjét illetően.. Végül is a mi két országunk hagyományosan eltérő perspektívában szemlélte ezt a kérdést. Ahogy te is tudod, a franciák, de Gaulle tábornok óta, szeretnek különbséget tenni maga a Szövetség – amelynek léte soha nem forgott kockán a francia politikában – és a NATO szervezeti struktúrája között–, amelyről a franciák úgy tartották, hogy javításra szorul. A hidegháború alatt ez a megkülönböztetés nehezen volt érthető, hát még elfogadható a többi szövetséges számára. Azonban számomra úgy tűnik, hogy többé már nem ez a helyzet, és hogy most a megkülönböztetés még inkább ésszerű.

Fontos átformálnunk a Szövetséget, hogy a NATO átalakuljon azzá, ami lényegében egy kétoldalú euró-amerikai szervezet

Ma minden eddiginél fontosabb egy robusztus és fenntartható transzatlanti kapcsolat kiépítése, ha más okból nem is, de azért mert többé nem tekinthető magától értetődőnek. Ugyanakkor fontos átformálnunk a Szövetséget, hogy a NATO átalakuljon azzá, ami lényegében egy kétoldalú euró-amerikai szervezet. Ez a módja annak, hogy megőrizzük a NATO katonai jelentőségét, és így fenntartsuk a hosszú távú politikai-stratégiai kapcsolatot Európa és az Egyesült Államok között a transzatlanti szövetség e keretében.

Üdvözlettel,

Frédéric

* Turkey recognises the Republic of Macedonia with its constitutional name.